Eltitkolt történet: 1956. október 23. és ami utána történt a Nemzeti Lovardában

1956 történései nem csupán poros történelmi emlékek, hiszen sokan ma is itt élnek közöttünk azok közül, akik ott voltak az események kereszttüzében és megoszthatják emlékeiket a mai fiatalokkal. Épp ezért felbecsülhetetlen értékű ez a történet, amiben a Nemzeti Lovarda egykori lovasa mesél 1956 októberének és novemberének eseményeiről.

„Nyolcadikos koromra többféle sportot kipróbáltam, de egyik sem tetszett igazán. Aztán az őszi iskolai kirándulás során a Mezőgazdasági Kiállításon lovasversenyt láttam, ahol nők is ugrattak akadályokat. Keresni kezdtem, hogy hol lehet Budapesten lovagolni. Az ötvenes években erre kevés lehetőség volt, mert a lovaglás úri passziónak számított. Az öttusa-sport, és a lovasrendőrség miatt azonban még néhány helyen folyt lovas oktatás, lovas edzés. Ilyen hely volt a Kerepesi út és a Lóvásár utca sarkánál lévő régi lovarda, a Tattersall, amelyet végül megtaláltam.

Alig tizennégy évesen léptem át először a kapuját. Különös világ volt, ahol az edzők és a lóápolók között második világháborús katonatisztek és egyéb deklasszált elemek is voltak.

A sportlovasok pedig előírás szerint főként a munkás-paraszt osztály tagjai lehettek.

Az istállókba nehezen lehetett bejutni, de én kitartóan próbálkoztam, lelkesen segítettem csutakolni, sétáltatni a lovakat. Végre felvettek egy félkatonai szervezet (Magyar Önkéntes Sportszövetség) helyi klubjának kezdő csoportjába. A lovaglás az életem középpontjába került és a heti öt edzés minden szabadidőmet kitöltötte. 1956 tavaszán alapfokú lovagló vizsgát tettem és versenyezni kezdtem díjugratásban. Az év őszén érettségi előtt álló gimnazista voltam.

Október közepén vidéki verseny miatt napokig nem jártam iskolába. Sporttársaimmal huszonharmadikán késő délután érkeztünk vissza a Tattersallba, ahonnan csak este hét óra tájt indultam haza. Nem járt a troli, és alig volt az utcákon közlekedés, ezért gyalog kellett mennem. Semmit sem tudtam az aznapi diáktüntetésről, és csodálkozva láttam a Dózsa György út felé robogó teherautókat, amelyek platóján nemzeti zászlókat lobogtató emberek kiabálták kórusban: „Gyertek a Sztálin szoborhoz! Aki magyar, velünk tart!”

Hazaérve anyukámmal a közeli Dózsa György úti felvonulási térre siettünk, ahol láttuk a Sztálin szobor ledőlését. Az ottani hangulat felemelő és megható volt. Az emberek sírva énekelték a korábban betiltott himnuszt. Ölelgették egymást, hazafias beszédeket mondtak. Egyszer csak az a hír járta be a teret, hogy a rádiónál „lövik a fiatalokat”. A tömeg a Kossuth nótát énekelte és sokan újra teherautókra kapaszkodva elrobogtak a rádióhoz. Mentem volna én is, de anyukám nem engedte, hazamentünk.

Nekünk nem volt rádiónk, és egyáltalán nem voltunk tájékozottak a történtekről. A felvonulási téren látottak miatt a szüleim féltettek és

másnap nem engedtek iskolába. De délután rohantam az edzésre.

A következő hetekben a tizenöt órás osztályra kevesen jöttek, ezért a mester a sporttársak érkezéséhez igazodva egyenként is tartott edzést. A személyes foglalkozás nagy megtiszteltetés volt. Hogy részem legyen benne, szinte egész napokat töltöttem a Tattersallban, így sokszor napi három-négy lovat is lovagolhattam. November negyedikén tíz órára klubgyűlésre készültünk. Egy nálam idősebb sporttársnőm és én a közelben laktunk, ezért vállaltuk, hogy reggel előkészítjük az alkalomra az öltözőnket.

Negyedikén, vasárnap reggel anyukám aggodalmaskodása ellenére gyakorló lovas öltözékemben, (katonai zubbony, bricsesznadrág, csizma) fekete svájci sapkámat a fülemre húzva kiléptem a Dembinszky utcai lakásunkból.
Szürke, hűvös reggel volt. Az utcán nem volt egy lélek sem, befordulva a Nefelejcs utcába sem láttam senkit. Ez nagyon furcsa és nyugtalanító volt, amiért óvatosságból a Landler Jenő utcai (ma István út) kereszteződéstől a kihalt Nefelejcs utca közepén haladtam tovább az úttesten. Egyszer csak azt vettem észre, hogy néhány nyitott emeleti ablakban emberek könyököltek, mintha engem néztek volna. Kellemetlen volt és gyorsítottam a lépéseimet.

Hirtelen hangos zenét hallottam és néhány ablakpárkányra kitett rádiót is megláttam, ami nagyon szokatlan volt. Ezekből felváltva zene és egy megrendítő szöveg szólt Magyarország szovjet megtámadásáról. – „Segítsetek, segítsetek, segítsetek” – hangzott minden egyes beolvasás végén, ami elkísért egészen a Baross térig. Ettől, elbizonytalanodtam és felvillant bennem, hogy jobb lenne visszafordulni, de a vállalt rendcsinálás ígérete miatt tovább mentem.

A Keleti pályaudvar főbejáratánál végre megláttam egy embert. A hatalmas zárt kapunak dőlve ült mozdulatlanul. Nemzetőr karszalag volt a karján. A lépcső aljánál éppen egyvonalban vele, akaratlanul megálltam és föltekintettem rá. Lehunyt szemű fiatal férfi volt. Talán halott, döbbentem meg. De hirtelen kinyitotta a szemét. Nem nézett rám, a tekintete üres volt, nem mertem megszólítani. Majd újra lehunyta a szemeit. Félelem fogott el, és észre sem vettem, hogy továbbmentem. Egyszer csak ütemes csattogást hallottam. Megálltam, a csattogás megszűnt. Elindultam, újra hallottam. Végre rájöttem, hogy az én csizmám kopogása csattogásként visszhangzott az üres tér kövezetén.

A Keleti pályaudvar indulási oldalával szemben akkoriban volt egy kis benzinkút. Körülötte három fiatalember szaladgált kannákkal, vödrökkel a kezükben. Hozzájuk lépve megkérdeztem, hogy mit csinálnak. “Kiürítjük a kutat, nehogy az oroszok felrobbantsák” – válaszolt az egyik. Láttam, hogy a kannák tartalmát a járda melletti csatornalefolyóba öntötték.

A Tattersall portájának falán lévő óra nyolcat mutatott, amikor beléptem a főbejárat melletti kiskapun. Ennek két oldalától egymás mellett sorakoztak az istállók, amelyek között vagy ötven méter hosszan széles füves rész húzódott egészen a háborúban félig lerombolt régi fedeles lovarda megmaradt főépületéig. (Mi csak fedelesnek hívtuk.) Ebben már néhány irodát, öltözőt, zuhanyozót újjáépítettek. A mi istállónk és öltözőnk a fedeleshez közel volt, ahol már várt a sporttársam, Magdi, akinek rögtön elmondtam, hogy mit hallottam az utcán a rádióból. Remélve, hogy még otthon találjuk, telefonáltunk a mesterünknek, hogy mondja meg várjunk, vagy menjünk haza. „Azonnal menjenek haza, nálunk már itt vannak az oroszok, lőnek, bombáznak„– mondta zaklatottan. (A Kilián laktanya közelében lakott.) Gyorsan bezártunk és kiléptünk az udvarra. Néhány lépés után döbbenten láttuk, hogy a porta melletti csukott kiskapu rácsai közé benyúlva egy gépfegyver csöve, a főkapu fölött pedig vagy két tank ágyúi meredtek ránk.

A Tattersall kapuja előtt szovjet katonai alakulat állt.

Mintha összebeszéltünk volna, nyugalmat mímelve, megfordultunk és szép lassan visszasétáltunk az istállónk ajtajához, mert az nem szokott zárva lenni. Benyitottunk, aztán védelmének tudatában, „nem lőttek, nem lőttek” hajtogattuk izgatottan. Amikor kicsit megnyugodtunk, mindketten hazatelefonáltunk a családunknak, hogy: „ne ijedjetek meg, rövidesen otthon leszünk, mihelyt továbbmennek az oroszok, azonnal indulunk haza.”

Délután hat órakor azonban még ott voltak. Ekkorra már minden fellelhető kockacukrot, száraz kenyeret és fonnyadt répát megettünk, mert nagyon éhesek voltunk. Lovászunk nem volt, mert a nappalis már elment, de a váltója nem tudott bejönni. Éppen a lovak ellátásához készültünk, amikor a hátsó folyosó ajtaján két ismerős toppant be. Etetni jöttek, mert gyanították, hogy nálunk sincs senki, mivel a többi istállóból is sokan hiányoztak. Elmondták, hogy a lovardában lakó házaspár – akiket mi is ismertünk – minden itt szorultat meghívott a lovarda hátsó részen lévő lakásukba. Ezt örömmel fogadtuk, mert biztonságosabbnak véltük, mint az irodánkat.

Este nyolc óra tájt – emlékezetem szerint – tizenöten (nők csak hárman voltunk) gyűltünk össze a szoba-konyhás lakásban. Vendéglátóink megosztották velünk az éppen kifogyóban lévő ennivalóikat, amiket hétfőn akartak pótolni. A férfiak, (közöttük volt néhány háborút megtapasztalt is) minden esélyre felkészülve elosztották egymás között az istállókban várható feladatokat. Valaki tudott oroszul és azt tervezte, hogy másnap, ha a szovjetek még mindig itt lennének, megpróbálja tudatni velük, hogy itt csak lovak, meg fegyvertelen lóápolók vannak, nem vagyunk számukra veszélyesek. Szó volt arról is, hogy lehetőleg maradjunk a fedeles lovardából kinyúló régi boltíves falrész mögött, mert az védelmet nyújt, a kapu felőli lövések ellen. Szó volt arról is, hogy az orosz katonák 1945-ben sok nőt megerőszakoltak.

Ezután ki hol tudott, elhelyezkedett az egyetlen szobában, és gyomrunk korgását elnyomva az esélyeket latolgattuk. Egyszer csak három férfitársunk lépett be az ajtón, a korábbi távozásukat én észre sem vettem. Ők bemásztak a Kerepesi út oldalán húzódó lovardafalra épült Gödör nevű kocsmába, és a fal mellett kúszva egy üst gulyáslevest, kenyereket, cigarettákat és kevertet (likőrszerű, édes alkohol) cipeltek hozzánk. Aznap este mindenki jóllakott. Az éjszaka minden talpalatnyi helyen emberek feküdtek, kevertet iszogattak, cigarettáztak. Én is. Biztosak voltunk abban, hogy másnapra megszűnik a „vesztegzárunk”.

Hétfőn reggel csalódottan láttuk, hogy a szovjetek nem mentek el. Hallottam, sikerült tájékoztatni őket a körülményeinkről, bizalmatlanok voltak, de nem ellenségesek. Ettől felbátorodva délelőtt néhány férfi felment fürödni a fedelesbe. Ennivalónk azonban megint nem volt. Délelőtt a kerítés védelmében a korábbi három férfi újra átlopakodott a Gödörbe, de már csak néhány száradó kenyeret, egy nagy ballon kevertet, meg cigarettát tudtak hozni. Magdi meg én egész nap hátul hevertünk a lakásban, a száraz kenyeret kevertes teába mártogatva majszolgattuk, ami elvette az éhségünket. Amikor a tea és a kenyér is elfogyott, már csak a felvizezett édes kevertet ittuk. A férfiak ultiztak, lovas történeteket meséltek. Én hamar elaludtam.

Kedden reggel változatlanul kint álltak az oroszok. Kiderült, hogy

a lovak takarmánya fogyóban volt, amiért már reggel csökkenteni kellett a zabadagokat.

Ez növelte a rossz hangulatunkat. Lassan múlt az idő, barkochbáztunk, meg régi újságokat olvasgattunk.

Este, amikor a férfiak etetni indultak, közvetlen közelről egy nagy csattanást hallottunk. Kirohantunk.

Kint mindenhonnan lövések durrogtak. Valaki kiáltott, hogy tűz van, minden lovat ki kell engedni!

Úgy emlékszem, az istállókban kétszázhat ló volt. Láttuk, hogy a kapu közvetlen közelében lévő első istálló szénapadlása lángokban állt. Magdival azonnal a mi istállónkba futottunk, ahol koromsötét volt, a villanykapcsoló nem működött. A lovak prüszköltek, nyerítettek, dobogtak, ma is csodálom, hogy mind a harminckét lovunkról percek alatt baj nélkül levettük a kötőfékeket. A megrémült állatok azonban nem akartak az állásaikból kimenni. Szólongattam őket, a szokásos vezényszavakat kiabáltam, és hallottam, hogy Magdi is küzd velük. Eszembe jutott, hogy a bejárattól balra a harmadik állás egy Ifjúság nevű sárga herélté volt. Ismertük egymást, mert ha a mellette állóval lovasítottak, ő is kapott tőlem cukrot. A muslik előtt átlépve a strejfákat gyorsan hozzátapogatóztam. Ott állt szinte mereven. A nevén szólítottam. Megismert, horkantott és finom orrát az arcomhoz nyomta. Ő hagyta, hogy a sörényénél fogva az ajtóhoz vonszolva kitoljam rajta, mire a többiek is utánaeredtek.

Kint már a második istálló teteje is égett. A férfiak lentről a hosszú lábmosó slagokkal locsolták a tüzet és az égő tetőre kapaszkodva fűrészelték a harmadik istállóval közös főgerendát. Szerencsére elkezdett esni az eső, reméltük, hogy ez segíti az oltást. A lövöldözés folytatódott, de nem lehetett tudni kik hova és kit lőnek. Feltehetőleg nem ránk céloztak, mert senkit sem ért golyó. A lövedékek fölöttünk süvöltöttek, csattogtak, ami miatt a lovak pánikba estek. Vagy remegve álldogáltak, vagy össze-vissza rohangásztak, vagy be akartak menni az istállókba. Későn vettük észre, hogy a szabad lovardába jutásukat akadályozta egy drótkerítés, ami beszűkítette a menekülési utat. Az előtte megtorpanókra a hátulról hajtottak rárohantak, fellökték, taposták egymást, amíg végre a kerítés szétszakadt és mind ki tudott jutni. Sajnos ekkor többen megsérültek, kettő közülük később el is pusztult.

Aggódtunk, hogy ha a tűz eléri a mi istállónkat is, elégnek az értékes lószerszámaink. Ezért Magdival kihordtunk mindent a nyerges raktárunkból és a fedeles lovarda épülete előtt lévő füves területre mentettük. Ma sem tudom, hogyan voltam képes nyergekkel a fejemen meg kantárokkal a kezemben oda-vissza vagy harminc métereket futva megtenni. Mindent kivittünk, és hogy meg se ázzanak, egy nagy ponyvával még le is takartuk az egészet. Éppen készen lettünk, mire a tüzet eloltották. A lövöldözés is megszűnt, az eső is elállt. Mielőtt a lakásba visszamentünk, felnéztem az égre.

A belváros felőli oldalon lobogva vöröslött az egész horizont. Ahogyan később megtudtam, azon az estén égett az Otthon Áruház és a Koltói Anna kórház is.

A vacsora kevert és cigaretta volt. Megpróbáltuk a Szabad Európát hallgatni, de annyira zavarták, hogy semmit sem értettünk. A Kossuth Rádiót jól lehetett hallani, de senki sem bízott benne.

A tűz miatt a Tattersall minden telefonvonala elnémult. Nem tudtuk, mi történik körülöttünk.

Szerdára sem mentek el az oroszok. Délelőtt a férfiak közül többen megint fölmentek fürödni a fedeles zuhanyozójába. Magdival a szovjet katonák szemei előtt kezdtük visszahordani a raktárunkba az este kirámolt dolgokat. Az utolsó fordulónál éppen egy golyó ütötte nyerget szemléltünk, amikor alig tíz méterre tőlünk az oroszok belelőttek a fedelesbe. Nagy luk füstölt, porlott a falán. Ész nélkül befutottunk az istállónkba, és dermedten vártuk, lőnek-e tovább. Nem lőttek többet. Az ajtórésen kikémlelve láttuk, hogy valaki egy hosszú botra kötött fehér kendőfélét magasra tartva kilépett a fedeles ajtaján. Kisvártatva még négyen jöttek ki, egy lepelben lévő testet cipelve, amelynek alján növekedő vérfolt vöröslött. Közvetlenül az istállóajtónk előtt mentek el. A lepel alul kipúposodó részéről szaporán csöpögött a vér, és ahogyan haladtak, keskeny piros szalagot húzott a földön. Mialatt ők a kapu felé tartottak, megfeledkezve a felénk irányuló fegyverekről, összegyűltünk a fedeles boltíves fala előtt és szorongva néztük a szomorú menetet. Csikorogva nyílt a porta melletti kiskapu, majd nagyot koppant, amikor becsukódott mögöttük.

Hátul a lakásban újra csak kevertet ittunk, cigarettáztunk, és feszülten várakoztunk. Egy idő múlva már csak öten jöttek vissza. A szomszéd istálló fiatal lovászát zuhanyozás közben találta el a lövedék, mire a Mosonyi utcai segélyhelyre értek vele, elvérzett.

A szovjetek csütörtökre sem mozdultak el előlünk. Senki nem értette, hogy miért vannak még mindig itt, mert a Kossuth Rádióban már bejelentették, hogy a harcok megszűntek, a felkelést leverték.

Délután a férfiak megnézték a szabad lovardába kihajtott lovakat. A sovány füvet legelészték. Megitatták őket és látták, hogy a sárló (ivarzó) kancáknak hevesen udvarolnak az egymással vetélkedő mének. “Több lovunk lesz jövőre” – mondták.

Éjszaka a szovjetek olyan zajt csaptak, hogy nem tudtunk aludni. A lakás hátsó fala közvetlenül a Lóvásár utcára épült. Valami okból ebbe az utcába is bejöttek, és egész éjjel járatták a tankjaikat. A csikorgás, nyikorgás, dübörgés olyan közelinek tűnt, mintha éppen a szobánkba készülnének betörni, ami nekem nagyon félelmetes volt. Olykor egymás hangját sem hallottuk, a felnőttek mégis nyugodtak maradtak, nem látszott rajtuk félelem. Hajnalra végre csönd lett, és el tudtam aludni. Magdi ébresztett, hogy szedjem össze magam, nézzük meg, hátha elmentek Szergejék. Öltözni nem kellett, mert napok óta le sem jött rólunk a ruha és a csizma, de megfésülködtem. Mire feltápászkodtam, hat kistermetű, mongol arcú katona állt a szobánkban.

Nem szóltak egy szót sem. Ránk fogták a fegyverüket majd azok csövével tologatva libasorba rendeztek minket.

Váratlanul és gyorsan történt, és mi hang nélkül engedelmeskedtünk. Az egyik mongol a sor élére állt, a többiek két oldalt eloszolva a sor mellé és elindultunk. Úgy masíroztunk végig az istállók előtt a tankcsövek felé, mintha hozzájuk tartoztunk volna. A kísérőink a fegyvereiket állandóan ránk irányították, de nem durváskodtak. Emlékszem,

nem éreztem semmit, nem gondoltam semmire, csak meneteltem,

azon igyekezve, hogy egyszerre lépjek a többiekkel. Az agyam azonban úgy működött, mint egy fényképezőgép. Fényképekként tudom felidézni ma is hogy a porta utcai beszögelése emberi ürülékkel van tele, hogy a kapu előtti járdán álldogáló katonák zacskókat, konzerveket tartanak a kezükben és esznek. Az egyiknél Bambis üveg van. A járda szélén többen ülnek, mellettük a földön egy tányérsapka hever, tele fehér kockacukorral. A Kerepesi úton, az ügető mellett végig tankok állnak.

Áttrappoltunk a széles úttesten, egyenesen a szemben lévő Közértbe, amit jól ismertem, mert edzés után sokszor itt öblítettük le egy-egy liter tejjel a lovarda porát.

A Közért ajtaja összetörve, tárva-nyitva, és az üzlet tele volt szovjet katonával. Az eladótérben üvegcserepek, tépett zacskók, felbontott konzervek, tésztatörmelékek hevertek minden felé a földön. Bent valahogyan elszakadtam a többiektől. Egy katona a fegyver csövét a hátamhoz nyomva egy jobbra lévő feljáró felé tolt. Bökdösve, ösztökélni kezdett fölfelé a lépcsőn, amit alig lehetett felismerni, mert a lépcsőfokokat liszt, dara, rizs, cukor borította. Nagyon csúszós volt, ezért kénytelen voltam négykézláb fölfelé mászni. Siettem, mert nem akartam, hogy a katona mögöttem tovább piszkáljon. Sajnos a svájcisapkámat közben elvesztettem és a hosszú hajam szétbomolva az arcom elé hullott, ami nagyon zavart a haladásban.

A lépcső tetején ketten álltak. Az egyik vigyorogva hadonászott, “davaj, davaj, bisztra, bisztra” mondogatta. Valami volt az egyik markában, amiből szürcsölve nagyokat harapott. Fölérve láttam, hogy zsírt evett. A másik a fegyvere csövével gyorsan megemelte a jobb, majd a bal csuklómnál a zubbonyom ujját. Nem volt órám, de gondoltam, hogy azt keresi, mert már hallottam, hogy azt az orosz katonák el szokták venni. Fönt is szétszórt élelmiszerek törmelékei hevertek, de itt már csak a két katona, meg én voltunk. Ők a kezembe nyomtak egy üres dobozt és miközben konzerveket dobáltak bele, egyre beljebb kerültem a helységbe. A zsírevő hirtelen elém állt, az ajkáról az állára folyt fényes lét nyalogatva bámult rám, majd halkan mondott valamit a másiknak. Az erre visszalépett a lépcsőhöz és lefelé nézett. Ekkor a zsíros hirtelen megragadta az egyik vállamat és a falnak nyomott. Eszembe villant a megerőszakolás, és elszállt belőlem minden engedelmesség. Ledobtam a dobozt, mire ő elkapta a karomat, de kicsúsztam a kezéből és menekültem. Egy ugrással az élelmiszer porokkal borított lépcsőre dobtam magam. A fenekemre esve nagy lendülettel lecsúsztam rajta, és az aljánál álló katona lábainál landoltam. Ő váratlan udvariassággal fölsegített és porolni kezdte rólam a lisztet, cukrot, sót. Visszagondolva burleszkbe illő jelenet lehetett. Persze akkor nem volt nevethetnékem, csak álltam ott dermedten. Láttam, hogy az üzletben lévő katonák minket figyelnek.

Tattersallos társaim ekkor már „zsákmánnyal” fölszerelve ismét libasorban álltak. Az „udvarias” a kezembe nyomott egy újabb dobozt és éppen a sor végére állított, amikor valaki leejtette a dobozát és a benne lévő konzervek szétgurultak. Egy konzerv az előttem álló lába elé esett, ő pedig egy határozott mozdulattal belerúgott. Nagy csend lett, nem mozdult senki, csak a konzerv gurult halkan surrogva. Mindenki követte a tekintetével. Az pedig kigördült a bejárati ajtón, nagy koppanásokkal leesett a lépcsőkön és megállt a járda szélén. Akkor ért oda egy befelé igyekvő katona, aki felkapta és diadalmas arccal visszahozta a Közértbe és a libasor mellett sétálva belepottyantotta egyikünk dobozába. Mi pedig valahogyan (erre egyáltalán nem emlékszem) visszakerültünk a lovardai lakás elé. Mozdulatlanul álltunk, mert kísérőink ismét ránk tartották a fegyverüket. A mongolok egymást felváltva a gyakorlópálya korlátjához mentek. Mustrálgatták a mögötte szabadon kószáló lovainkat, izgatottan beszélgetve mutogattak rájuk, majd sorba állva elindultak a kapu felé és eltűntek a fedeles lovarda viaduktnyúlványa mögött.

Szótlanul bementünk a lakásba, nem néztünk egymásra. Aztán az egyik férfi átkozódva földhöz vágta a dobozát. Többen követték, majd valaki kevertet töltött a poharakba tisztán, nem vizezve. A férfiak poharukat némán egymásra emelték és kihörpintették. Én az ölembe tettem a dobozomat és belenéztem. Májkonzervekre, paradicsomkonzervekre emlékszem.

Elvackolódtunk, és csak lassan indult meg a beszélgetés. Azon folyt a tanakodás, hogy vajon miért hajtottak ki minket a már feltört üzletbe. Többen azt feltételezték, hogy ezt a csapatot a szovjet hadparancsnokság itt felejtette, mivel napokig nem kaptak enni, hát feltörték a Közértet és kiszolgálták magukat. Felmerült még az is, hogy esetleg lefényképeztek minket a dobozainkkal, hogy ránk foghassák az üzlet összetörését és kifosztását.

Akkor, ott még senki nem tudhatta, hogy egy bátor kis csoport a Baross térnél majd’ egy hétre meg tudta állítani a Tattersallnál az orosz tankokat.

Estére én már valamilyen álomszerű kábulatban hallgattam a többieket, akik az elmúlt napok eseményeiről beszélgettek.

Éjfélkor a rádió bemondta, hogy a Péterfy Sándor utcai kórházban bujkáló ellenforradalmárokat is felszámolták és a szovjet csapatok egész Budapestről visszavonulnak.

Szombat reggelre az oroszok valóban eltűntek a Tattersall elől. Még az alkalmi vécéjüket is eltakarították.
Délelőtt értem jött az anyukám. A Baross téren, mint egy ködfátyolon át láttam a romos házakat, kocsi roncsokat, égett hullákat, leszakadt vezetékeket.

Amikor hazaértünk, csizmástól, zubbonyostól „egy pillanatra” ledőltem a heverőnkre, és csaknem huszonnégy órát aludtam egyfolytában. Az apukám ébresztett föl, akinek mindent elmeséltem. Amikor befejeztem, átölelt, majd mélyen a szemembe nézve azt mondta: „Kislányom, nagyon bátor voltál, de ne várd, hogy a lovak és a nyergek mentését valaki is meg fogja köszönni.

Nagyon kérlek, ígérd meg nekem, hogy erről az egy hétről soha senkinek nem fogsz beszélni.”

A kérése nagyon rosszul esett. Nem értettem és igazságtalannak éreztem, hogy miért kell hallgatni a történtekről, amikor mi megmentettük a lovakat, a szerszámokat, éheztünk és veszélyben voltuk csak azért, mert teljesíteni akartuk a klubgyűlésre elvállalt takarítást. Apám nem magyarázkodott, és én megígértem, hogy szót fogadok neki.

A lovardában mintha mi sem történt volna, tovább folytatódtak az edzések. A belövés és a tűz nyomai hetek alatt eltűntek. Magdival és a többiekkel többé már nem találkoztam.

Arról a hét napról soha senkitől nem hallottam egy szót sem.

1957-ben leérettségiztem és sikeres versenyzővé váltam. A legkedvesebb lovam évekig az az Ifjúság volt, akit elsőnek sikerült a novemberi tűzkor az istállóból kivezetni. Fiatalságom legszebb éveit a mesteremnek, a lovaknak és a Tattersallnak köszönhetem.

A forradalmat követő megtorlásokról hallva megértettem apukám kérését és én sem beszéltem róla mostanáig senkinek.”

Képek forrása: Fortepan, Október 23.

Kezdjen gépelni majd nyomjon entert a kereséshez

Nyerj egyéni edzést a Nemzeti Lovardában!
X